A mai negyven-ötvenesek talán emlékeznek még rá, amikor bizonyos külföldi magazinok kézről kézre jártak, és bibliai megbecsülést élveztek. Volt ugyanis ebben az időszakban egy magyar újság, ami sok tizenéves fiú számára a legendák birodalmát jelentette. Kalandok, fegyverek, régi nagy világjárók, vadak és vadászok köszöntek vissza az oldalairól. Nos, ez a lap volt a Nimród.
Ha kezünkbe került, faltuk minden betűjét, hiszen egy olyannyira más vadászvilág mutatkozott be benne, amit mi itt a szocialista Szovjetunióban elképzelni sem tudtunk.
Aztán minden megváltozott. Kinyíltak a fizikai és eszmei határok és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy elsőéves egyetemistaként ott fúvok bodor füstfelhőket pipámból Homonnay Zsombor szerkesztőmunkatárs társaságában, ahol ez a lap születik. Horribile dictu talán még e pipázgatások is hozzájárultak ahhoz, hogy zsurnaliszta legyek, no de nem akarom önvallomásokkal untatni a kedves olvasót. Mert miért is ragadtam most klaviatúrát? Nos, csak azért, mert volt abban az időszakban egy ember, aki majd három évtizedig – egész a legközelebbi közelmúltig – ült a híres kittenbergeri bivalyszarv alatt, a főszerkesztői székben.
Ő dr. Zoltán Attilla, aki két hónapja dr. Kovács Zoltánnak, a 2021-es „Egy a természettel” Vadászati Világkiállítás kormánybiztosának adta át a lap kormányrúdját.
Vele beszélgettünk egy amolyan „akasszuk a hóhért” (vagyis adjon interjút a zsurnaliszta) diskurzus keretein belül.
– Hogyan emlékszel vissza a Nimródnál eltöltött 28 esztendődre?
–Csak örömmel – csillan meg a jól ismert huncut mosoly öreg barátom szemében – hiszen az a huszonnyolc év (pont ennyi ideig ült a főszerkesztői székben Kittenberger Kálmán is) rengeteg szépet és jót hozott. A rosszat meg úgyis gyorsan elfelejtem. Tudod, igen érdekes időszakban vettem át a Nimródot. A rendszerváltás hajnalán jártunk, és érződött, hogy az egész társadalmat, így a vadászok társadalmát is gyökeres változások járják majd át. Újítani kellett és ez nem volt egyszerű. Az a formátum, ahogy a lap a hatvanas-hetvenes években megjelent, a kilencvenes évekre óhatatlanul túlhaladottá lett, hiszen az újság igen rossz nyomdai minőségben, zömében fekete-fehérben jelent meg, ami akkorra vállalhatatlanná tette. Égetően fontos volt lépni e téren, mert a rendszerváltás sajtóliberalizációjának köszönhetően feléledt a konkurencia is. A Magyar Vadászlap, Magasles, Venátus Magazin, hogy csak a legnívósabbakat említsem, arra kényszerítette a Nimródot, hogy haladjon a korral. A jó értelemben vett versenyhelyzet viszont minden oldalnak jót tett, az igazi nyertesek meg az olvasók lettek.
– Hogyan sikerült talpon tartani a Nimródot?
–A legfontosabb az anyagi alapok megteremtése volt. Én pedig, amit tudtam e téren, megtettem. A belvárosi József nádor téri szerkesztőséget feladtuk, kiköltöztünk a Vérmezőre, a Medve utcába, megjelentek a reklámoldalak, és persze a Vadászkamara is igyekezett tulajdonosként eleget tenni kötelezettségeinek. Ennek köszönhetően a Nimród mind küllemben, mind tartalomban „kiszínesedett”.
– A kinyíló világ viszont neked is új ötleteket adott, hiszen egyszercsak megjelent a Nimród Safari, ahol olyan nagyrabecsült vadászok kezdtek publikálni, mint Hídvégi Béla bácsi, dr. Gergely Imre vagy Ugray Tamás…
—A rendszerváltás és kapitalizmus lehetővé tette, hogy a magyar vadászok egzotikus, a vasfüggöny által addig elzárt vidékekre is eljussanak. Ez hozta létre a Nimród Safarit, ami a magyar nagyközönségnek is elhozta a trópusok és a sarkvidékek egzotikumát. Gergely Imre barátunk meg pláne termékeny szerző lett, hiszen a háború után ő volt az első magyar vadász, aki összehozta a nagy afrikai ötöst (oroszlán, leopárd, elefánt, rinocérosz és bivaly) és több mint tucatnyi alkalommal járt Afrikában. De jogosan említetted Ugray Tamást vagy Hídvégi Bélát is, akik az ázsiai és észak-amerikai, embert próbáló magashegyi vadászatokba nyújtottak bepillantást.
– Meglepő módon határon túli magyarok is publikáltak mind a Nimród, mind a Nimród Safari oldalain, gondolok itt az „öreg” dr. Gyimesi Györgyre és fiára, Gyurira akik Szlovákiában élő királyhelmeci magyar vadászok…
–Nem volt ebben semmi meglepő, mindig örömmel biztosítottam teret minden magyar vadásznak, hogy elmondja tapasztalatait-mindennapjait, ahogy neked is megjelentek kárpátaljai beszámolóid. Véleményem szerint a magyar vadászok összetartó mikrokozmoszában a határon túliaknak is szerves szerepet kell vállalniuk. No, de e téren van még egy-két ötletem, mert a Nimród éléről ugyan leköszöntem, de azért, dacára a hetvenkét esztendőmnek, szeretnék még megmaradni a pályán.
– Nevezetesen…
–Egyrészt az elektronikus újságírásban Hunor Webmagazin és Safari Magazin néven publikálgatunk ifjú kollégáimmal, másrészt az általad említett Nimród Safari megújulva, alaposan átalakulva Hunor Safari néven jelenik majd meg. E lapban viszont már nem csak a vadászokat, hanem az erdészektől a természetfotósokig, a gombászoktól a vadgyümölcsgyűjtőkig, a madármegfigyelőktől az egyszerű bakancsos túrázókig minél szélesebb rétegeket igyekszünk majd megszólítani.
A kedves kárpátaljai vadásztársak pedig keressenek bennünket a www.hunormagazin.hu oldalon, mert várjuk ám őket, észrevételeiket és beszámolóikat is.
– Dr. Kovács Zoltánnak, az utódodnak mit kívánsz?
–Csak azt, hogy vigye sikerre terveit. Legyen olyan sikeres a 2021-es Vadászati Világkiállítás – melynek sziszifuszi terhei a vállát nyomják –, mint amilyen a 1971-es volt. Legfőképp pedig sikerüljön megtartani a Nimródot továbbra is a magyar vadászok kedvenc sajtóorgánumának, valamint őrizze meg azt a kittenbergeri örökséget, melyet magam is igyekeztem – hol jól, hol kevésbé jól, de mindig tiszta szívből – szolgálni.