Az aranysakálról, annak kártételéről és vadgazdálkodási jelentőségéről közölt összefoglaló cikket honlapján a Szabad Föld.

Az eleinte még szerényen létező toportyán azonban hamarosan kimutatta a foga fehérét. Kiderült, hogy mondhatni profi ragadozóval áll szemben a vadász és gazdatársadalom: a rejtett életet élő, egyedül, párban és falkában egyaránt kitűnően vadászó aranysakállal szemben sokkal nehezebb fellépni, mint például a táplálékkonkurensét jelentő róka vagy borz ellen. És egyre-másra mutatkoztak a kártételei, amelyek nemcsak az apróvadállományban estek, hanem a nagyvadak (őz, vaddisznó, gém- és dámszarvas) szaporulatában is.

A juhászok a vadászokat hívták tetemre, tőlük követelve kártérítést is, a vadászok azonban ezt nem találták méltányosnak, már csak azért sem, mert – mint hangsúlyozták – ha valaki tesz egyáltalán valamit is a toportyán ellen, azok kizárólag ők. Hogy az áldatlan helyzet tovább ne mérgesedjen, egy asztalhoz ültek a juh- és kecsketenyésztők, illetve a vadászati érdekképviseletek munkatársai, hogy mindkét fél számára elfogadható módon, közösen lépjenek fel az immár ellenséggé vált aranysakállal szemben.

Ennek részeként a vadászok továbbra is lövik, illetve csapdázzák a ragadozót a veszélyeztetett területeken (mostanra az elejtett toportyánok száma meghaladta a kétezer-ötszázat), a gazdák pedig többet tesznek a kártételük megelőzéséért. Így ők is csapdáznak, illetve az olyan nagy testű terelőkutyák, mint a komondor és a kuvasz újbóli „szolgálatba állításával” előzik meg a bajt. A védekezés humánusabb részeként pedig etetik a toportyánt: a levágott állatokból belsőségeket hagynak a legelőkön abban a reményben, hogy teli hassal kevésbé fanyalodik rá a haszonállatokra.