A minap félig dühös, félig tréfás üzenetet küldött a barátom, miszerint felszántották a kertjét, őt pedig meg sem kérdezték. A kert a felsőörsi Kishegyen van, ami egyáltalán nem kicsi, ellátni róla kilométerekre. Bár a Balatont onnan nem lehet szemügyre venni, de a falut meg a környező dombokat igen: hamisítatlan Balaton-felvidéki táj.
Présházak, víkendtelkek, szőlőtáblák, mandulafák, vadrózsabokrok, és erdő erdő hátán. Nem igazi, komoly erdők azok, ritka bennük a húsz-harminc évnél öregebb fa, de kefesűrűségűek, ember azon át nem hatol.
De pont ezt szereti a vad, főleg a vaddisznó!
A nyáron is ott ültünk a vén diófa alatt, és kezdett ránk sűrűsödni az alkony. (Otthon, Szatmárban barnulatnak is mondják ezt az időszakot, mert a nappali színeit lassan elveszítő tájra valami furcsa, egyre mélyülő barna selyem telepszik, ami aztán előbb átmegy kékbe, majd szürkébe, feketébe.) Már nincsenek árnyak, csak a tábortűz lobog, a vasrácson pedig vastag tarjaszeletek sercegnek.
Lent a völgyben a falu lámpái és az Almádiba vezető országút autói hunyorognak, míg itt a szentjánosbogarak világítanak meg egy-két denevér lebeg át fölöttünk.
Olyan csönd van, hogy már-már a denevérszárnyak suhogása is hallik, pedig annál halkabban repülő állat nemigen létezik. Megjön a házigazda, tányérokkal, késekkel, villákkal csörömpöl, aztán mindenki nekiáll falatozni. Később megkóstoljuk a borát, s kezdődik az ilyenkor szokásos anekdotázás.
Egy termetes vaddisznó figyel
Most már nincs csönd, vidám nevetés töri meg a balatoni éjszakát, amikor azt veszem észre, hogy a velem szemben ülő vendéglány dermedten néz át a fejem fölött valahová, és azt suttogja: „Ott!” Megperdülök, de nem látok semmit, csak egy nagy, sötét bokrot. Megnyugodva fordulok hát vissza, de a társaság többi tagja nem hagyja nyugton a lányt, ő meg azt feleli, valami nagy állatot látott. A többiek kacagnak, a gazda vékony fadarabokat lök a parázsra. A tűz újból fellángol, bevilágítja a fél udvart. Nappali fényben úsznak a fák, a bokrok, a hozzánk legközelebb álló mogyoróbokor mellől pedig… egy termetes vaddisznó figyel minket.
Most rajtam a sor, hogy kikerekedjen a szemem, de már veszek is egy fahasábot, és a disznó felé dobom. Felmordul, majd némi hezitálás után méltatlankodva visszalép a sötétbe. Persze azonnal élénk tanakodás kezdődik, mindenki azt találgatja, hogyan került ide ez a disznó. A gazda sem tudja, ő sem látott még itt egyet sem. Igaz, csupán fél éve vette a szőlőt, a házat, de azóta aludt már kint vagy tízszer, találkoznia kellett volna vele, ha egyáltalán vaddisznó volt az a magányos állat.
Egy konda dagonyázik a ház háta mögött
Nem tudtunk dűlőre jutni, hajnaltájt azonban megoldódott a rejtély. Még sötét volt, amikor éktelen zajra, röfögésre, malacvisításra ébredt a társaság. Felkapcsoltuk a kinti villanyt, s hát mit látunk: egy szabályos konda dagonyázik a ház háta mögötti sárban.
Láttuk mi már nappal is azt a felázott részt, nem is értettük, hogyan lehet ott sár, hiszen egész nyáron cseppnyi eső sem esett – amikor hirtelen megvilágosodtunk. A ház régi gazdája hatalmas tartályt állított az udvarra, hogy összegyűjtse a csatornák esővizét, de a tartály szivárgott és feláztatta a környezetét.
A disznók pedig éltek az alkalommal, hiszen az ide öt kilométerre lévő, amúgy is túlzsúfolt Balatonra lusták voltak lemenni dagonyázni. Valószínűleg jöttek volna korábban is, csak mi elfoglaltuk a helyüket, ráadásul még oldalba is vágtuk az előőrsöt. De annyira azért nem fájhatott neki, mert ő volt az utolsó, aki visszament a sűrűbe.
Nos, szinte biztos, hogy most télen is ők „szántották” fel a kertet…
Megjelent a Szabad Föld oldalán