Érvek a vadászat mellett – Vadászévkönyv 2018

A vadászat érzelmi oldalát nem érdemes hangsúlyoznunk. Ha valaki nem szeret például táncolni, akkor aligha győzhető meg azzal, hogy más az örömét leli benne. Viszont a tánccal szemben a vadgazdálkodás – és annak részeként a vadászat – szükségességét mi tényadatokkal, információkkal tudjuk alátámasztani. Kisebb-nagyobb részleteiben minden gyakorló vadász ismeri ezeket, az alábbiakban azonban összefoglalva olvasható néhány lehetséges válaszunk, érvünk a velünk szemben leggyakrabban elhangzó felvetésekre. Ki-ki használja egészséggel, használatra kész érvrendszerként vagy akár gondolatébresztőnek!

 

Baráti társalgásban éppúgy, mint virtuális fórumokon gyakorta bontakoznak ki viták vadászok és nem vadászok, esetleg állatvédők vagy magukat annak tartó között. Hogy ezek a viták az érdemi véleménycsere irányába mozdulnak-e el, vagy lesüllyednek a kocsmai üvöltözés, trágárkodás, fenyegetőzés(ahogy a mai szleng mondja, szájkarate) szintjére, az mindkét félen múlik. Utóbbi esetben a legbölcsebb az „okos enged” elvet követve felállni a valóságos vagy virtuális asztaltól. Ha viszont kulturált mederben marad a diskurzus, csak rajtunk – a vadászat mellett érvelőkön – múlik, el tudjuk-e látni vitapartnereinket kellő információval ahhoz, hogy tisztán lássanak a vadászat és vadgazdálkodás témakörében. Ha igen, és van is hozzá türelmünk, elhivatottságunk, akkor biztosíthatunk mindenkit: roppant meglepő változásokat tapasztalhatunk vélt ellenlábasaink álláspontjában. Az esetek jelentős részében ki fog derülni, hogy sokkal inkább a tudatlanság, tájékozatlanság miatt néznek ránk ferde szemmel. Ha viszont elmagyarázzuk, mi minden rejtőzik a vadgazdálkodás civilek által látott szűk szegmense – a vad elejtése –  mögött, a harciasság alábbhagy. Üdvözölni és támogatni talán akkor sem fogják a szenvedélyünket, de mindenképp megértik és tudomásul veszik. Ez lehet a célunk, se több, se kevesebb.

 

„A vadászat brutális, barbár tevékenység”

 

Ez igaz lehetett azokra az időkre, amikor a vadászat még nem a tudatos vadgazdálkodás részeként folyt, és a mai állatvédelmi, etikai sztenderdek nem érvényesültek a gyakorlatban – azért, mert nem is léteztek. Ma már nem használunk rókahorgot, lábfogócsapdát, mérget, nem füstölünk kotorékot, mert a vadászat az azt űző emberek értékítéletével együtt hozzáidomult a világ megváltozott erkölcseihez.

Ma az idézett megállapítás csak az orvvadászatra igaz. Sok félreértés alapja, hogy az átlagos médiafogyasztók fejében összekeveredik a valóban kegyetlen vadorzás (ez veszélyezteti például Afrikában az elefántokat és orrszarvúakat) és a tervszerű vadgazdálkodás részeként folytatott vadászat. Ez utóbbi során szigorúan megszabott kereteken belül ejtünk el vadon élő állatokat.

A vadászat szabályai rendelkeznek:

• a vadászati idényekről;
• az ezek alatt elejthető vadfajáról, ivaráról és számáról;
• a vadászat személyi feltételeiről, eszközeiről, módjáról és idejéről.

Mindezeket a tényezőket tudományos és szakmai háttérrel alátámasztva úgy határozzák meg, hogy hatásukra sem a vadon élő állatok populációi, sem pedig a többi természeti erőforrással gazdálkodó ágazat és az ezektől független népesség se szenvedjen el tartós vagy túlzott kárt.

 

„A vadászat állatkínzás”

 

A vadon élő állatok fenntartásához szükséges az emberi beavatkozás. A vadászható fajok esetében lehetőségünk van azokkal gazdálkodni, melynek része az állomány szabályozása: az elejtés vagy befogás. Ez valósul meg a vadászat által. Szükségszerű, hogy ezzel a vadász fájdalmat okozhat a vadnak, ám nem csak a vadászetika, hanem a vonatkozó jogszabály is megköveteli, hogy az a lehető legkisebb szenvedéssel járjon. A vadgazdálkodási törvény (Vtv.) 29.

• (1) bekezdése úgy rendelkezik: „Tilos a vad kínzása. A vad elejtése, elfogása nem járhat annak kínzásával.” A (2) bekezdés azt is kimondja: „A vadász köteles az általa sebzett vagy az egyébként súlyosan beteg vadat annak elejtése céljából felkutatni. A vadat – kímélete érdekében – gyors és azonnali halált okozó lövéssel kell elejteni.”

Állatvédelmi törvény 3.§ (4.) pontja úgy értelmezi az állatkínzást: „az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, vagy olyan hatást eredményező beavatkozás, bánásmód, valamint szükségleteinek olyan mértékű korlátozása, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat”. A felelősen leadott lövés következtében a vad legfeljebb néhány perc alatt kimúlik, és ugyanez vonatkozik az előírásoknak megfelelő csapda szakszerű használatára is.

A nagy számok törvénye alapján elkerülhetetlen, hogy időnként sebezzen a vadász, de ha elfogadjuk, hogy szükség van a vad elejtésére, akkor szintén el kell fogadnunk, hogy e tevékenység során is történhetnek rendellenességek. Egy példa, kiindulva abból, hogy az autóvezetés a jog szerint ugyanúgy fokozott veszéllyel járó tevékenység, mint a vadászat: a közúti balesetek, egyes vezetők szabálytalankodása miatt sem merül fel, hogy szűnjön meg a gépkocsiforgalom.

 

„A vadászok élvezik a gyilkolást”

 

Mindenek előtt: a gyilkosság a magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint „előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés”. Igaz, hogy a vadászok életet vesznek el– de ezt tette és teszi minden ember a világon, hiszen valahányszor valaki húst vagy hústerméket fogyaszt, az azt jelenti, hogy helyette valaki ölt. Ugyanez a helyzet, amikor megeteti a húst vagy a húsból készült tápot házi kedvencével is. Ráadásul az intenzív állattartással tenyésztett és nevelt állatok élete sokkal több szenvedéssel jár, mint a vadé, amelynek esetében ez alapvetően kimerül az elejtésben. Aki azt gondolja, hogy vegetáriánusként vagy vegánként nincs felelőssége állatok életének elvételében, az is téved. Az intenzív mezőgazdasági termelés évente gerinces állatok százezreinek vagy akár millióinak életébe kerül: gondoljunk csak a mezei pockok mérgezésére a 2014–2015-ös gradáció idején! Csak annak lehetne erkölcsi alapja felróni az élet kioltását, aki a civilizációtól távol él, és kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Máskülönben erkölcsileg legkevésbé a vadászoknak lehet a fejükre olvasni az állatok életének elvételét, akik ezt tudatosan, a saját kezükkel teszik úgy, hogy közben hozzájárulnak az állomány fennmaradásához, sőt javulásához.

Ami a vadász örömét illeti, egy vadászember a sikerélménynek örül, mint feltehetően bárki a saját szenvedélyét űzve. Ha pedig a gyakorlati vadgazdálkodásban is részt vesz, legalább akkora öröm lehet, ha jó erőben lévő egyedeket, stabil, egészséges állományt lát a területen a munkája eredményeképp.

 

„A vadászat a múltból visszamaradt, természetellenes dolog”

 

Fontos látni, hogy az emberi kultúra egyik alapja a vadászat. Ez volt az első tevékenység, amelyet az ember tudatosan űzött, ebből fakad az eszközhasználat (nyíl- és dárdahegyek, pattintottkő-eszközök), a képzőművészet (állatokat és vadászatot ábrázoló, rituális barlangrajzok), a zene (állatcsontokból készült hangszerek), a vallás (a természeti népek sámánizmusa, totemizmusa), sőt részben a vadászat miatt alakulhatott ki az emberi beszéd is (az árnyalt, összetett kommunikáció igénye a vadászat koordinációjához.)

Az ember, mint faj számára – nem csak a múltja, hanem a biológiája és az ösztönei miatt is – az egyik legtermészetesebb tevékenység a vadászat. A vad elejtésében a természet szempontjából sincs semmi rendellenes, sőt a természetben a lehető legritkábban pusztul el egy állat végelgyengülésben: halálának oka betegség, ragadozó, saját fajtársa vagy az éhhalál lehet. Akit   a humánum sarkall rá, hogy ellenezze a vadászatot, bizonyára belátja: a körültekintő, bármely legális vadászati móddal történő elejtés semmivel sem rosszabb ezeknél, sőt sok esetben gyorsabb és kíméletesebb is. Így, aki a vadászatot kritizálja, az nem a vadat védi, hanem a vadászt támadja.

 

„A trófea vadászat beteges”

 

A trófea kultusza kialakulása óta ugyanúgy megváltozott, sőt talán el is torzult, ahogy életünk sok más területe. A trófea eredetileg – amikor a vadász az életét kockáztatta – a vad felett aratott győzelem, az ügyesség jele volt, majd tárgyiasult emlékké változott. Mint ilyennek, funkciója az, hogy az elejtő számára eszmei értékkel bíró tárgyként felidézze az adott vadászat élményét. Hogy mára egyesesetekben az elejtő státusát hivatott bemutatni, és ebben is érvényesül a mennyiségi szemlélet, az anyagiasság, az sokkal inkább a társadalmunkon kérhető számon, mintsem az azt részarányosan leképező vadászok közösségén vagy a vadászati kultúrán. Ezzel együtt aligha aggályos, ha a tizenegy néhány kilogrammos agancsot viselő szarvas elejtéséért valaki kifizeti a borsos árat, amelyből az adott vadászatra jogosult a gazdálkodását tudja finanszírozni, miközben a bikát így is, úgy is terítékre kellene hozni. Semmivel sem aggályosabb, mintha valaki egy ritka bélyegért vagy pénzérméért adna ki kívülállók számára indokolatlanul nagynak tűnő összeget, amivel ráadásul nem is támogatna egy szükségszerű tevékenységet.

 

„A vadászatra nincs szükség, a természet önszabályozó rendszer”

 

A mondat második fele kétségtelenül igaz – amíg meg nem jelenik az ember. Magyarországon (ahogy a világ jelentős részén is) mára drasztikusan beleavatkoztunk ebbe a rendszerbe. Az ország területének jelentős részét, amely valaha háborítatlan élőhely volt, a saját igényeinknek, céljainknak rendeljük alá.

Az ország területének 4%-a – a 93030 négyzetkilométerből 2790, azaz öt Budapestnyi terület – beépített (EURO-STAT).

 

Az apróvad állomány változása az elmúlt évtizedekben:

Faj	1974	2017	csökkenés %-ban
fácán	2356525	387561	84
mezei nyúl	1137802	558771	51
fogoly	857853	12357	98,5

 

Faj   1960   2017 növekedés %-ban őz 68800 361458 525 vaddisznó 8300 102600 1236 gímszarvas 16733 101464 606

Magyarország területének csaknem fele – 46,59% – ma szántó (Központi Statisztikai Hivatal – KSH). Hazánk közúthálózata 199.212 kilométer (Magyar Közút Nonprofit Zrt.), a vasútvonalak hossza 7.438 kilométer (KSH), ráadásul a lekerített autópályák (több mint 1.800 kilométeren) fizikailag is elszigetelnek területrészeket.

Persze e feltételek mellett is beállhatna egyfajta egyensúly, ám borítékolható, hogy ezzel nem csak a vadászok és az agráriumban dolgozók, de a vadászat ellenzői sem lennének elégedettek. Az egyensúly ugyanis a természetben gyakran betegségek „segítségével” jön létre, amelyek a háziállat-állományt is sújtják (madárinfluenza, sertéspestis, veszettség stb.). De addig is jó ideig ellenőrizetlenül növekedne a különféle vadfajok állományának nagysága, ami gyakorlatilag ellehetetlenítené az emberiség számára megkérdőjelezhetetlenül szükséges mezőgazdasági és erdőgazdálkodási termelést. Emellett még többször jelenne meg a vad a lakott területeken is, különböző problémákat okozva, és a vad elütéses balesetek száma még inkább nőne.

 

„A vadászat miatt nincs vad az országban”

 

Ez az egyik legnagyobb és legalaptalanabb tévedések egyike. Mindenek előtt fontos leszögezni: tervszerű vadgazdálkodás és vadászat, bölcs hasznosítás mellett nem tűnt (nem is tűnhet) el egy faj sem a faunából. Pont ellenkezőleg: az ember célzott befolyása nélkül borulna fel az egyensúly, és jó eséllyel tömegesen tűnnének el fajok.

Vadról, mint általános fogalomról eleve nem beszélhetünk, hiszen a különböző fajok állományának változására az elmúlt évtizedekben merőben más – ellentétes – dinamika jellemző. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár (OVA) által összesített vadállomány-becslési adatokból tisztán látszik, hogy a nagyvad állomány létszáma drasztikusan megugrott az utóbbi évtizedekben (miközben a vadászati nyomás is nőtt!), míg az apróvad állomány nagysága ugyan ilyen intenzitással csökkent – azzal párhuzamosan a terítéke is.

Fontos látni, hogy a fenti kardinális változások oka a mezőgazdasági struktúra megváltozása. A nagy-táblás művelés által létrehozott, legtöbbször több tízhektáros, összefüggő táblák, amelyeket gyom-és rovarirtókkal kezelnek, sem táplálékot, sem búvóhelyet nem nyújtanak az apróvad számára.

Ezeket a folyamatokat hivatott kezelni a vadgazdálkodás, figyelembe véve az állomány viszonyokat. A kezelés lehet szabályozás (állomány csökkentés, szinten tartás) és védelem, illetve tenyésztés és kibocsátás (például a fácán esetében). A cél az állományok hosszú távú fennmaradása és fenntartható hasznosítása.

 

„Ha a vadászok nem pusztították volna ki a ragadozókat, nem lenne szükség vadászatra, azok szabályoznák a vadállományt”

 

A mai Magyarország területéről a nagyragadozók – a barnamedve és a farkas – csaknem teljes eltűnését nem a vadászat, hanem az élőhelyeik elvesztése okozta, amihez pedig a török időket és a Rákóczi-féle szabadságharcot követő nagy erdőirtások vezettek. Szlovákiában és Erdélyben ma is élnek nagyragadozók, és köszönik, jól vannak – ahogy a nagyvad állomány sem tűnt el. Hogy sajnáljuk-e, hogy ezekkel a fajokkal szegényebb lett hazánk faunája, vagy örüljünk neki, nehéz eldönteni, amikor például a medve által Székelyföldön okozott problémákról olvasunk.

 

„A sport vadászatra nincs szükség, végezzék a vadgazdálkodást szakemberek!”

 

„Miért kell az állomány szabályozásához lelőni az állatot, nincs más megoldás?”

 

Sokféle kísérlet történt már a vadállomány vadászat nélküli szabályozására. Ezek közül a teljesség igénye nélkül megemlíthetjük a fogamzásgátlást, az áttelepítést, az elaltatást vagy például a madarak esetében a tojások terméketlenné tételét. Közös jellemzőjük, hogy nem elég hatékonyak, viszont nagyon költségesek. Mindemellett a felsorolt egyéb módszerek közül ugyan majdnem mindegyik feltételezi   a kezelt egyed túlélését, de ez sajnálatos módon közel sincs így. A befogás, a kezelések és az áttelepítések jelentős kockázattal járnak az állat szempontjából, mert adott esetben a sokk vagy a beadott szerek mellékhatásai miatt kínok között pusztulhat el, aminél mindenképp kíméletesebb a szakszerű fegyveres elejtés. Emellett egy egyedet sok esetben nem is lehet minden további nélkül egy másik élőhelyre áttelepíteni. Egyrészt territoriális fajok esetében a saját fajtársai is elüldözhetik, mint betolakodót, másrészt nem is ismeri megfelelően a helyi körülményeket, ami szintén az életébe kerülhet.

A vadászat, mint állományszabályozó tevékenység kapcsán ellenben haszon is keletkezik. A készülő hasznot a vad testéből készülő termékek – így a vadhús, a bőr és a csontok – adják. A közvetettet, a vadászatért és az ehhez tartozó szolgáltatásért fizetett összegek jelentik, valamint a vadászathoz kapcsolódó kereskedelem élénkítése.

A vadgazdálkodás szakmai részéért szakemberek felelnek. A Magyarországon vadászjegyet váltó csaknem 67000 honfitársunk közül, majd 3000 fő hivatásos vadász olyan, legalább középfokú szakirányú végzettséggel rendelkező szakember, aki főállásban a vadgazdálkodással foglalkozik, méghozzá kint a terepen. A munkájukat szintén csak szakirányú végzettséggel rendelkező személy koordinálhatja, a vadgazdálkodási terveket pedig a vadászati hatóság hagyja jóvá.

A szenvedélyüknek hódoló hazai és külföldi sportvadászok szerepe a rendszer fenntartásában, működtetésében rejlik. Ők azok, akik:

• vadásznak, és ennek révén teljesíthetik a vadászatra jogosult szervezeteknek – amelyek zömében egyesületi formában működő vadásztársaságok–a vadászati hatóság által előírt lelövési terveit (ebből a vadgazdálkodók a vadhúseladás révén is tetemes bevételekre tesznek szert);
• fizető vadászként közvetve, vadásztársasági tagként közvetlenül járulnak hozzá anyagilag a vadászatra jogosultak költségeinek viseléséhez (a hivatásos vadászok munkabéréhez, felszereléséhez, a vadászati és vadgazdálkodási berendezések létesítéséhez, a vadetetéséhez és védelméhez, a mezőgazdasági vadkár megtérítésének fedezetéhez);
• a magyar vadászok vadászjegyet, a külföldiek vadászati engedélyt váltanak az OMVK-nál, amely a bevételekből évente több száz millió forintot az Országos Vadgazdálkodási Alapba helyez és ezen keresztül támogatja a vadgazdálkodást és a vadállomány fenntartását.

 

Ami a külföldi gyakorlatot illeti, világszerte több vadfaj állománya csak azért kerülte el a kritikus veszélyeztetettséget vagy épp a kipusztulást, mert vadászhatóvá és a fizető vendégvadászok számára elérhetővé tették. Ez által pénzben is kifejezhető értéke lett a vele együtt élő helyi lakosság szemében, így elsődleges érdekük lett az orvvadászatuk megszüntetése (lásd: markhorfajok Ázsiában). A helyieknek kárt okozó vadfajok esetében fokozottan igaz, hogy a lakosságot bizonyos mértékig érdekeltté kell tenni a védelmükben és a velük való gazdálkodásban, máskülönben   a céljuk nem lesz más, minta környezetükben élő teljes állomány kiirtása, a saját megélhetésük érdekében. Negatív példa Kenya, ahol 1977-ben minden nagyobb testű vadfaj állománya számottevően csökkent, mivel jelentősen elharapódzott az orvvadászat.

 

„A vadászatban rengeteg pénz van, a vadásztársaságok degeszre keresik magukat”

 

Ez esetben is csak a mondat első fele igaz. A vadászat költséges életforma – mert a rá költött pénzből működtethető a rendszer. A vadászati ágazat egyéb támogatást, finanszírozást nem kap. Igaz, hogy az ágazatnak a 2016–17-es idényben 22,2 milliárd forintos bevétele volt (ennek csaknem felét a fizető vadászok adták), ám ehhez 20,9 milliárdos kiadási oldal társult. Ha a nyereséget, az 1,3 milliárd forintot elosztjuk a megközelítőleg 1500 vadászatra jogosult között, akkor átlagosan 866000 forintról beszélhetünk. Ezzel a pénzzel a vadásztársaságok – nonprofit civil szervezetekként – nem tehetnek mást, mint hogy vissza forgatják a vadgazdálkodásba. Az összeg pedig (ne felejtsük, ez átlagolt – van, ahol csak 1–200000 forintról beszélhetünk) nem tekinthető komoly nyereségnek. Viszonyításképp: egy hivatásos vadász alkalmazása évente körülbelül négymillió forintba kerül (a legtöbb vadászatra jogosult pedig legalább kettőt kell, hogy alkalmazzon).

Ezek az érvek természetesen nem varázsigék. Aki ellenségképet keresve nézte ki magának a vadászokat, azon úgysem fognak. A mi feladatunk, hogy a tájékozatlan többségnek segítsünk tisztán látni, nem pedig az, hogy felüljünk a provokátoroknak. Ha ki-ki a saját szűkebb környezetében talál időt és energiát egy-egy párbeszédre, idővel beérik majd a munka gyümölcse.

 

Földvári Attila, Rung Áron