Nemes gesztus, tiszta szívű felajánlás volt a zombai vadászmestertől. Nagyon vártam, hisz korábban még nem lőttem őzbakot, amit viszont most a vadászmester és a hivatásos vadász segítségével terítékre hozhattam.
Hosszú út vezetett Zombáig. De megérte… nem a lövésért és pusztán azért, hogy terítékre hozhassak egy őzbakot – nálam ez egészen másról szól. Leszögezném, engem nem maga az állat terítékre hozatala hoz igazán lázba, nem az „mozgat” meg igazán, hanem az, ahogy, akivel és amikorvadászom. Megérkezésünk után lepakoltunk a szállásra, majd máris indultunk a területre – no, nem ám azért, hogy minél hamarabb lőjek egy bakot, hanem míg lővilág van, addig legyen egy kis időnk bejárni a terület egy részét, és szétnézni odakint. Jó volt megint kint a levegőn, bár a jó helyek felkutatásához a kísérőm autójával mentünk, de egy-egy bak megpillantása és elbírálása után, mely arra alkalmas lett volna, rácserkeltünk. Választhattam, hogy kocsiból vagy cserkelve szeretnék-e vadászni. Naná, hogy cserkelve, hisz máshogy el sem tudom képzelni az őzbakvadászatot. Alföldi terephez szokott ember lévén, töredelmesen bevallom, „megszuszogósodtam”, mire eljutottunk a megpillantott őzbak közelébe, hegynek fel, hegynek le! Rácserkeltünk az első adandó alkalomkor, és mikor kellő távolságra értünk, a hivatásos vadász megkérdezte, hogy jó lesz-e a távolság. Megkérdezte?! Meg bizony – rám bízta a döntést! Nagyon jólesett: ez azt jelentette, hogy figyel rám, és nem akar sem messzire lövetni, sem pedig rábeszélni a lövésre. Elfogadtam a távolságot, éreztem, hogy innen már biztos lövést tudok leadni. A bak sutákkal volt, s én hosszasan célozgattam – az erőltetett séta utáni levegővételem rendezésén „dolgoztam”, mivel a puska csöve még mindig ide-oda járt a kezemben, nem akart megnyugodni, sőt a torkomban éreztem a szívdobogásomat, ami lassan „lüktető” gombóccá alakult… Vadászláz lehet netán? Miközben anatómiáztam, a bak előtt felállt a búzában fekvő suta, s eltakarta az őzbakot. Miután kellően megállapodott a puskacső vége, s a suta is odébb lépett, nagy levegőt véve, leadtam a lövést. Üres lövés volt – nem talált. Jaj, de fránya érzés ez!… Láttuk, hogy a lövés nem érte a bakot, szerencsére sebzés nélkül szaladt tovább. Nagyon elkeseredtem… úgy gondoltam, hogy ezt a bakot 140 méterről első lövésre illett volna meglőni… De ez a fene vadászláz – az első bakom! –, meg hát csalódást okoztam magamnak és a kísérőmnek – gondoltam. Látta rajtam, mennyire bánt a dolog; egy óvatos hátba veregetés és néhány megnyugtató szó után kicsit jobban éreztem magamat, de nem akartam elfogadni a helyzetet. Pedig ez van!…
A lemenő nap sugarai még szinte égették az arcunkat, ami azt jelentette, hogy még van egy kis időnk. Visszamentünk a kocsihoz, és továbbindultunk. Kísérőm ismét talált nekem egyet azok közül a bakok közül, amelyeket kinéztek nekem. Rácserkeltünk – hosszú méterek vezettek odáig – próbáltam a lábnyomát követni és az árnyékává válni, és ahogy lépdeltem utána, fel-felnézve láttam, hogy közeledünk a bak felé, az pedig lassan haladt a sás felé. A torkom – elfogott az ismerős érzés – ismét kezdett összeszorulni. Közben át kellett kelnünk egy sárosabb, vizesebb részen, ahol puskával a kezemben átszökkentem – a kísérőm nem is nézett hátra, hogy át tudom-e lépni, szükségem van-e segítségre! Mosolyogtam, és hatalmas öröm kerített hatalmába… egyenrangú vadászként kezelt, nem pedig egy törékeny, „suta” lányként, akin segíteni kell egy vizesárok átlépésekor! Ez igen – igazi vadásznak éreztem magamat! Nem úgy, mint sok helyen, hogy hozzá nem értő, alkalmatlan, törékeny lánynak gondolnak, akinek – atyaúristen! – fegyver is van a kezében … végünk! Sokfelé éreztetik ezt, de egyre több helyen elfogadnak minket. Na, tőlem aztán nem kell félni, én nem vagyok törékeny, sem pedig „atyaúristen”!… Megnéztük hát a sásban eltűnő bakot, a napnyugtát, és ahogy éreztem a nap gyengülő erejét, úgy a torkomban lassan elmúló szorítást is… azt a bizonyos gombócot! De ti biztosan tudjátok – nektek is van olyan…
A „Häfner-féle” bak elnevezés a Häfner Gábor vadászmester nevéből született. Aki nem csupán a vadászmester volt, hanem vendéglátónk is. Isteni finom reggelit készít, vacsorát, kávét, ha kell, és überelhetetlen humora van. A házában fogadott minket, akik idegenek voltunk számára… A szíve legalább akkora volt, mint amekkora területen a tagok vadásznak, vadásztatnak, gazdálkodnak – egyszóval hatalmas! A történetek, amelyeket mesélt, mástól még nem hallottam… – na hiszen, azokat nem is hallhattam, hisz mindaz csak az övé volt, és nem másé!
A sikertelen délután elmúltával megvárt minket, hogy meghallgassa, mi és ki mozog a területen. A vacsora már készen volt. Nem igazán esett jól – nem azért, mert nem ízlett, hanem még mindig tovább pörgettem magamban a délután „eseményeit”. Megint elszomorodtam… de már a hosszú utazás, a délutáni cserkelés kivette az erőmet, és visszamentem a szállásra. Vezetés közben is csak az járt a fejemben, hogy miért nem sikerülhetett. De el kellett hessegetnem ezeket az emésztő gondolatokat, hisz ismeretlen terepen, sötétben autóztam a szállás felé, álmosan. A gyors zuhany után már nem kellett álomba ringatni.
Másnap reggel Zolival, a kísérőmmel 5órai indulást beszéltünk meg, hátha a hajnal szerencsét hoz. A félig alvó vagy már félig ébren lévő erdő szélén, a szántóföldek mellett csorogtunk lefelé a szolgálati kocsival… s kezdtek mozdulni az őzek! A még csak feljövőben levő nap, a még kicsit hideg reggel és a völgyben úszó pára takarta az épp reggelizőket. Találtunk egy szintén nekem való őzbakot, amellyel megint két suta volt… Rájuk cserkeltünk. UGYANAZ A BAK volt, amelyet tegnap elhibáztam. Szintén megint mintegy 140 méterre engedtek magukhoz – gombóc, lőbot, lövés… Úgy, ahogy tegnap este, most sem érte a lövés (burok veszi körül???)! Ennyire nem vagyok béna… ilyen nincs! Most már a földig ért az orrom, annyira el voltam keseredve! Kezdtem őt magamban elengedni – arra jutottam, hogy nem ő az – nem lehet ő az ÉN bakom. De sokáig nem húzhattam, hisz a lövés után gyors léptekkel indultunk utánuk – hátha nem érzékelték, merről jött a lövés, és hátha tudok ismételni? Eh, már a kanyarban sem voltak! De viszont közelebb hozzánk, szintén a völgyben, öt suta tartózkodott együtt egy igen koros őzbakkal. A kocsit feljebb vittük, aztán megint cserkelés következett, nehogy kiszúrjanak minket. Már a kocsiból kiszállva, a töltés túloldalán cserkeltünk feléjük, át-átpillantva a gát túloldalára, ahol az idős bak volt az öt sutával, hogy ott vannak-e még. Mivel már a kellő irányban voltunk, ezután átkúszva a töltésen, óvatosan elkezdtük csökkenteni a köztük és köztünk lévő távolságot. Valamiért már annyira nem izgultam – kezdtem elengedni azt a gondolatot, hogy engem ma őzbakvadásszá avatnak. 90 méter… kitűnő távolság – csak közben az őzek lefeküdtek a búzába, két suta kivételével… akik ekkor kiszúrtak minket! Zoli nem várt tovább, és felállította a lőbotot a lövéshez. Rájuk kiáltott, hátha felkel a bak… egyre több szempár figyelt minket… még egy kiáltás, és a bak is felállt! Nem vártam – gyors és hatékony lövés kellett…. lőttem! A blattlövés híve vagyok, de most nyakra irányzott lövést kellett leadnom a bak állása miatt. Nem szenvedett… Reggel 6 óra 40 perc…. egy öreg, abnormális agancsú őzbak!
A kísérőm hátba vert! De jólesett; Domokos Zoltán volt a kísérőm, gratulált! Felszabadult mosoly ült mindkettőnk arcán. Az őzbak nekem adta aznap reggel, amit egész életén át, évről évre tisztogatott, és egyre gyönyörűbb agancsot rakott!
Na igen… nem a lakóhelyünktől Zombáig volt hosszú az út… Jól mondják bizony, hogy az elejtett vadig megtett út a leghosszabb! Zoli ment előre a bakhoz, magam a lőbotnál maradtam, hogy segítsem mutatni az irányt, ahol fekszik. Zoli megtalálta és intett. Összehajtottam a lőbotot, puskát a vállamra, és elindultam feléjük. Egy csomó dolog futott át a szemem előtt… bizony, könnyek is… amit, mire odaértem, Zoli már nem látott, hisz nem mutathattam gyengének magamat… De hát egy felejthetetlen élményt adott, mely soha el nem múló emlék marad számomra…
Az írás eredetileg a Vadőrből lett szerkesztő blogoldalon jelent meg